Társaságunk névadója, Nagy Imre mártír miniszterelnök 1896. június 7-én, Kaposváron született. Abban az időben édesapja megyei tisztiszolga (hajdú), édesanyja az alispán feleségének szobalánya volt.

Gyermek- és ifjúkorát Viharos emberöltő című, kényszerűen félbeszakadt önéletírásából ismerhetjük meg.

A kaposvári gimnáziumban tizenöt éves korában félbehagyta tanulmányait majd az Iparostanonc Iskolában géplakatossegédi képzettséget szerzett. Géplakatos segédként dolgozott Losoncon és Kaposváron, majd 1914-ben beiratkozott a felsőkereskedelmi iskolába, ahol tanulmányai félbeszakadtak 1915-ben, az olasz frontra történt besorozása miatt.

Az I. világháború idején katona volt, orosz fogságba esett, ott ismerkedett meg a kommunista eszmékkel, melyekkel „az emberiséget felszabadító humanisztikus küldetése” miatt rokonszenvezett, Internacionalistaként harcolt Kolcsak tábornok csapatai és a cseh légió ellen, majd belépett a bolsevik pártba.

Kaposvárra visszatérve biztosítótársasági tisztviselő lett. 1925-ben kötött házasságot Égető Máriával. Lányuk, Erzsébet 1927-ben született.

Hazatérése után csatlakozott a szociáldemokrata párthoz, majd a helyi mozgalom egyik vezetőjeként a baloldali szociáldemokratákból alakult Magyar Szocialista Munkáspárt kaposvári szervezetének megalapítója.

A folyamatos rendőrségi zaklatás miatt 1928-ban Bécsbe, majd a Szovjetunióba emigrált. Már korábban intenzíven foglalkozott agrárkérdésekkel, Moszkvában 1930-36 között a Szovjetunió és a Kommunista Internacionálé Nemzetközi Agrárintézetében dolgozott. Kezdettől fogva a földkérdéssel kapcsolatos nézetei és egyéb okok miatt szemben állt a Kun Béla féle hivatalos irányvonallal. 1936 januárjában ki is zárták a kommunista pártból, amelynek ún. elitjével mindvégig hűvös viszonyban volt, normális polgári életet élő „cilinderes, cvikkeres kommunistának” tartották. Egy ideig állása sem volt, le is tartóztatták, de a Sztálin-féle „nagy tisztogatást” sikerült elkerülnie. A II. világháború alatt a moszkvai Kossuth Rádió munkatársa, 1944 őszétől főszerkesztője lett.

A szovjet hadsereg nyomában, 1944 decemberében tért haza. Az agrárkérdésekkel foglalkozó szakember álmai megvalósítását látta abban, hogy 11 hónapig földművelésügyi miniszterként irányíthatta a földosztást (szavai szerint „új honfoglalást”), melynek elméleti alapjait moszkvai tartózkodása alatt dolgozta ki.

Később rövid ideig belügyminiszter volt, de erről a funkciójáról lemondott. A pártvezetés erőszakos nyomulásától idegenkedett, ezt Rákosiék is észlelték, így Nagy Imre egyre inkább a második vonalba szorult. 1947-49 között az Országgyűlés elnökének gyakorlatilag reprezentatív tisztségét töltötte be, később – még tartva magát a pártfegyelemhez – elvállalta az élelmezésügyi és begyűjtési miniszter hálátlan feladatát, majd az agráriummal foglalkozó tárcákat felügyelő miniszterelnök-helyettes volt. Közben tanított az Agrártudományi Egyetemen majd a Marx Károly Közgazdaságtudomány Egyetemen, számos tanítványa később az agrár közgazdaságtan országos hírű szakértője, oktatója lett.

Sztálin halála után a megváltozott stílusú és koncepciójú szovjet pártvezetés keményen megbírálta Rákosiék országrontó politikáját, és követelte Nagy Imre miniszterelnökké történő kinevezését, mely 1953. július 4-én történt meg.

Az új kormányprogram meghirdette az ötéves terv irreális előirányzatainak felülvizsgálatát, a túlzott nehézipari beruházások mérséklését, az erőszakos szövetkezetesítés megszüntetését, és olyan béremelések végrehajtását, amelynek következtében nőtt az életszínvonal. Nagy Imre kiemelt feladatként kezelte a Rákosi rendszer intézményesített terrorjának enyhítését. Miniszterelnöksége alatt felszámolták a recski és több más internáló tábort, megszüntették a kitelepítés intézményét, eltörölték a rendőrbíráskodást. A népfrontmozgalom meghirdetésével kísérletet tett a párttagok és párton kívüliek nagy nemzeti ügyekben történő összefogására.

A magyar belpolitika alakulása akkoriban egyértelműen a Szovjetunióban lezajló folyamatok függvénye volt. Ennek megfelelően, amikor Moszkvában ismét felülkerekedett a kemény vonal, nálunk újból Rákosi és klikkje került meghatározó pozícióba.
Nagy Imrét 1955. április 18-án leváltották, még a pártból is kizárták, ahová csak Rákosi távozása után, 1956. október 13-án vették vissza. Akaratán kívül is a vezetéssel elégedetlen párton belüli és kívüli ellenzék zászlaja lett, amiből logikusan következett, hogy az október 23-i események után a tömegek nyomására ismét őt nevezték ki miniszterelnöknek. Október 25-én – tartva magát a pártvezetés akkori állásfoglalásához – még ellenforradalomnak minősítette a budapesti eseményeket, de a valóságos helyzetet megismerve október 28-án nemzeti demokratikus mozgalomnak nyilvánította mindazt, ami az országban történt, és igazodni kezdett a magyar nép döntő többségének forradalmi követeléseihez. Kormánya feloszlatta az Államvédelmi Hatóságot és tárgyalásokat kezdett a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonásáról. November 1-jén rádióbeszédben nyilvánította ki hazánk semlegességét, és tájékoztatta az ENSZ főtitkárát, hogy Magyarország kilép a szovjet blokk katonai szövetségéből, a Varsói Szerződésből. November 3-án átalakította kormányát, mely már többpárti koalíción alapult.

A szovjet csapatok november 4-ei agressziójának hajnalán rádiószózatot intézett az ország népéhez, majd az ellenállás lehetetlenségét látva elfogadta a jugoszlávok ajánlatát, néhány hívével és családtagjaikkal a budapesti jugoszláv követségre menekült. November 22-én, miután Kádárék megígérték, hogy háborítatlanul visszatérhetnek otthonaikba, elhagyták menedékhelyüket, de az őket szállító autóbusz a tököli repülőtérre hajtott, ahonnan a csoportot a romániai Snagovba szállították, és ott szigorú őrizet alatt tartották.

Az új vezetés küldöttei Romániába utazva megpróbálták Nagy Imrét rábírni arra, hogy antedatálva írja alá lemondását (legalizálva ezzel Kádár ún. Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányát) és gyakoroljon önkritikát a forradalom idején tanúsított magatartása miatt. A válasz annak ellenére határozott „nem” volt, hogy tudta, a követelés teljesítésével megmenthette volna életét és elkerülhette volna a súlyosabb büntetést is.

1957 áprilisában a magyar hatóságok Romániában több társával együtt letartóztatták és Magyarországra szállították. Az ún. Nagy Imre csoport ellen folytatott koncepciós per hosszas előkészítés után 1958 februárjában kezdődött és több hónapos megszakítást követően június 9-15 között fejeződött be. Nagy Imre az egész per folyamán nyugodtan, bátran viselkedett, és racionális érvekkel cáfolta az ellene hozott vádakat. Június 15-én a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa őt, valamint Maléter Pált és Gimes Miklóst halálra, a többi vádlottat súlyos börtönbüntetésre ítélte. Nagy Imre utolsó megszólalásában hangsúlyozta, hogy bírói tévedés áldozatának tartja magát, és perében a végső ítéletet a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály fogja kimondani. Kegyelmet nem kért.

A halálos ítéleteket (melyeket Rainer M. János kutatásai szerint nem a szovjet, hanem a magyar pártvezetés szorgalmazott), 1958. június 16-án hajnalban a Rákoskeresztúri temető melletti Kisfogház udvarán hajtották végre. A holttesteket a kivégzés színhelyén földelték el, majd néhány évvel később titokban a temető végébe szállították. Nagy Imre sírjára megtévesztésül Borbíró Piroska néven állítottak fejfát.

A szocialista rendszer bukását megelőző években egyre hangosabbá vált a követelés, hogy Nagy Imrének és mártírtársainak tisztességes temetést biztosítsanak. A hivatalos szervek engedtek a közvélemény akaratának, elrendelték az áldozatok sírjának felkutatását és földi maradványaik azonosítását. A kor egyik legnevesebb régésze, Kralovánszky Alán vezetésével, a hozzátartozók jelenlétében folytatott kutatások eredményesen végződtek, így 1989. június 16-án hatalmas tömeg jelenlétében megtörténhetett Nagy Imre és társai méltóságteljes gyászszertartása, majd szűkebb körben a Rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában lezajlott búcsúztatása. Ez az esemény volt a politikai rendszerváltás egyik legfontosabb pillanata.

A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa 1989. július 6-án felmentette Nagy Imrét és vádlott társait a korábbi ítéletben hozott valamennyi vádpont alól. 1996-ban az Országgyűlés törvénybe foglalta „Nagy Imre mártírhalált halt magyar miniszterelnök és mártírtársai” emlékét.

A Nagy Imre Társaság és a Nagy Imre Alapítvány fő feladatának tekinti Nagy Imre emlékének ápolását, életművének tanulmányozását és minél szélesebb körben történő megismertetését.

Ennek a menüpontnak a tartalma elsősorban szegedi szervezetünk nagy tekintélyű alapító tagjának, Nagy István tanár úrnak a tanulmányain alapul. A kiváló történész emlékét Társaságunk tisztelettel ápolja.